Földtől eloldja az eget

a hajnal s tiszta, lágy szavára

a bogarak, a gyerekek

kipörögnek a napvilágra;

a levegőben semmi pára,

a csilló könnyűség lebeg!

Az éjjel rászálltak a fákra,

mint kis lepkék, a levelek

Kék, piros, sárga, összekent

képeket láttam álmaimban

és úgy éreztem, ez a rend –

egy szálló porszem el nem hibbant.

Most homályként száll tagjaimban

álmom s a vas világ a rend.

Nappal hold kél bennem s ha kinn van

az éj – egy nap süt idebent.

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek –

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.

［CHORUS.]

Akár egy halom hasított fa,

hever egymáson a világ,

szorítja, nyomja, összefogja

egyik dolog a másikát

s így mindenik determinált.

Csak ami nincs, annak van bokra,

csak ami lesz, az a virág,

ami van, széthull darabokra.

［SOLO.]

A teherpályaudvaron úgy lapultam a fa tövéhez, mint egy darab csönd;

szürke gyom ért számhoz, nyers, különös-édes.

Holtan lestem az őrt, mit érez, s a hallgatag vagónokon árnyát, mely ráugrott a fényes,

harmatos szénre konokon.

［ chorus］

Im itt a szenvedés belül,

ám ott kívül a magyarázat.

Sebed a világ – ég, hevül

s te lelkedet érzed, a lázat.

Rab vagy, amíg a szíved lázad –

úgy szabadulsz, ha kényedül

nem raksz magadnak olyan házat,

melybe háziúr települ.

［Outro.]

Az meglett ember, akinek

szívében nincs se anyja, apja,

ki tudja, hogy az életet

halálra ráadásul kapja

s mint talált tárgyat visszaadja

bármikor – ezért őrzi meg,

ki nem istene és nem papja

se magának, sem senkinek.