Nézd meg, Uram, a könnyáztatta, kétségbeesett arcokat,
Látod? Tegnap még mindenük volt, s mára már semmi sem maradt.
Tegnap még csillagfényes éj volt, most ébenfekete éjszaka,
melynek homálya eltakarja a reményt, s nem tudják, merre van.
Mennyi ártatlan, apró gyermek vágyna, de nem mehet haza,
s ki tudja, holnap mire ébred? Lesz-e hazája, otthona?
Oly sok ártatlan ember szenved néhány kegyetlen zsarnokért,
kik pénzéhségből, hatalomvágyból dúlnak. Istenem! Mondd, miért?
Jóság kellene, Uram, végre! Kérlek! Nyisd meg a szívüket!
Oly sok ártatlan, vétlen ember nem leli helyét nélküled.
Hisz az életünk olyan röpke. Úgy száll, akár a porszemek,
miért nem tudjuk békességben leélni ezt a keveset?
Uram! Nem tudod, milyen szörnyű, hol sátrat vert már a félelem,
s zokogva, sírva hozzád szólnak, segíts meg minket, Istenem!
Ezt a kis időt hadd élhessük azokkal, kiket szeretünk!
Kérlek, Uram! Most nézz a földre, s hozd el a békét mindenütt!