Emlékszem az aranyló korra,
emlékszem e szívnek kedves tájra.
Ketten voltunk; jött az alkony óra,
lent árnyban zúgott a Duna árja.

A dombon várrom állt fehér,
a völgyre nézett kőszeme.
Álltál ott, te ifjú tündér,
a mohás kőfalnak dőlve.

Érintette gyermeklábad
az ősi omlott köveket;
habozva búcsúzott a Nap
a dombtól, vártól és tetőled.

Szelíd szél meg nem unva
ruhád fodrán játszadozott;
vadalmafa virágokat
ifjú válladra hullajtott.

Távolba meredtél gondtalan,
az ég peremén a fény fakult;
a nap kialudt; míg hangosan
a víz sötét partok közt dalolt.

A naplementét nézegetted,
arcod önfeledten derült;
s az élet illanó édessége
árnyként átsuhant felettünk.