**(Versszak 1)**
Mesélek a bornak, mert ő az egyetlen tanú,
Nem ítél, nem kérdez, csak hallgat, mint a bú.
Kérdem tőle halkan: „Hogy lett tűzből jég?”
Mikor még egymásnak voltunk a világ, a fény.
A bor csak csillan, képekben felel,
Mutatja az arcot, amitől búcsút venni kell.
**(Refrén)**
A szerelemből közöny, mint egy karcos bakelit,
A tű a múltat karcolja, s nem rejti el a hit.
Ahol megszűnik a vágy, és a láng végleg kihuny,
A néma utcasarkon az emlék elbújt
De a lelkünk mélyén az emlék csak egy poros seb,
Soha többé nem tudunk nézni ismeretlenül,
Csak nézünk egymásra, s a szív megint megfeszül.
**(Versszak 2)**
Mutatja a képet: egy nevetés, egy kézfogás,
Minden egyes kortyban ott az elmúlt vallomás.
Kérdem a bort: Mi van vele ,Boldog-e talán?
S a borban látom magam, egy idegen oldalán.
A szerelem elszállt, a vonzalom kihűlt,
De a tudat, hogy ő él, bennem csendesen megült.
**(Bridge)**
Nem fáj már a hiány, csak a múlás a csendje,
Mint a pohár alján, az utolsó korty.
Saját gondolataimat hallom vissza a borból,
Ami egyszer élet volt, most már csak porból...
Emlékekből épül, aztán szép lassan elhagy,
Mert a közönyben végre a szabadság marad.
**(Refrén)**
A szerelemből közöny, mint egy karcos bakelit,
A tű a múltat karcolja, s nem rejti el a hit.
Ahol megszűnik a vágy, és a láng végleg kihuny,
A néma utcasarkon az emlék újra elbújt.
De a lelkünk mélyén az emlék csak egy poros seb,
Soha többé nem tudunk nézni ismeretlenül,
Csak nézünk egymásra, s a szív megint megfeszül.
**(Outro)**
Kiürült a pohár. A válasz ott maradt benne.
Nem a bor volt bölcs... csak én nem mertem elengedni.
De most már tudom.
Ő boldog.
És ez elég.